Mindig kerestem az élet azon szomorú részét melyről lehet írni, vagy egyszerűen csak alkotni valamit. Annyira közhely lenne azt írni, hogy most találtam valami boldogot, amiről a legszebbet tudom majd festeni, ha úgy esik. Szerencsére nem esik, se kint, se itt az ágy mellett. De érdemes annyit felróni e kétlaki, háromotthonú sorstalan élet vályogos, finomhomokos vakolatára, hogy értelme van. Nem egyenlő negyvenkettővel, de legalábbis nem tisztem megállapítani, hogy számtanilag, hogyan állunk ezzel. Ha most megkérdeznék tőlem, hogy mi az értelme az életnek, akkor azt felelném, hogy… Álljunk meg egy szóra! Senki sem kérdezte, így valakinek meg kell tennie! Rendben, vállalom eme nemes szituációt még nemesebb feladatával. Tehát Imi, mi az élet értelme? Kérlek, erre tudok válaszolni! Kortól, nemtől és egyéntől függetlenül tudok erre válaszolni. Így magam, huszonharmadik életévemben lévő férfiú, annyit tudok mondani, hogy az élet értelme egészen biztosan a valami. Lehet nevetni, kacagni, hogy jól megmondtam, és hogy ezt te is tudtad. Engedj hát meg nekem egy kis kiegészítést! Kell valami, amit célnak tűzöl ki, legyen az elérhető vagy elérhetetlen! Kell valami, amit ha kezedbe veszel, az addigi utad kivilágosodik és boldognak tűnik! Kell valami, ami emlékeztet, hogy sírtál és dühöngtél, ajtót csaptál be magad mögött, és megbántottál megbántóakat! Kell valami, hogy légy valaki, mert a történet része mégis csak te vagy! Neked kell élned azt az életet amelynek értelmét keresed, s neked kell benne részt venni! Kell az, ami meghatározza ezt az egészet, és a metszetben törökülésben csücsül. Ott van a szemünk előtt mikor becsukjuk, ott van a hétköznapokban velünk amikor élünk. Szerencsések vagyunk, hogy itt vannak nekünk a valamink, az emlékeink. Emlékezz hát, hogy élj!

Ui: A válasz persze, mindenkinek más lehet. Nekem ez.